Hiszem, hogy az Isten jókedve bujkál a jazz taktusaiban.
Gyermekként ismertem meg a jazz-t, ahogy elnyúltam a nagybátyám ütött, kopott törpe zongorája alatt.Órák hosszán keresztül tudtam ott henyélni, rajzolni miközben a nagybátyám próbált. Éreztem a zenét ahogy vibrál, a mellkasomig halad és szétárad bensőmben .Boldogabbnak éreztem magam abban a szobában, mint bárhol másutt a világban. Emlékszem a nagybátyám kezeire a zongorán. Az égéstől búrjánzó apró hegekre az ujjain. Nappal fémipari munkásként formálta a forró vasat Brooklyn-ban, ott a haditengerészetnél kovácsolta a győztes hadihajóit a II. Világháborúnak. Aztán az estéket bárról bárra járta, hogy zongorázzon és szaxofonozzon a kifényesített padlón összefonódva lejtő pároknak.Ez volt annak a felnőttnek a világa, aki számomra a legkedvesebb volt. A kellős közepébe csöppenhettem zenész birodalmába azokon a bizonyos délutánokon. A jazz jelentette a megfoghatatlan erőt, amely kiemelkedően fontos szerepet játszott kettőnk kapcsolatában, s meglehet nélküle nem kötődtünk volna annyira egymáshoz. Isteni volt és szent a zene, mint maga az Isten nevetése két ember bohókás egymásra találásakor.
Azt vallom,hogy a jazz alapvetően optimizmust sugároz. Ha csak az egyik legismertebb jazz darabra gondolok, az első néhány taktusára a Kék Rapszódiának, hallani lehet, hogy valami történni fog, valami óriási, ami eddig nem történt meg soha és a hallgatók mind tanúi a ritmus és a dallam zsákutcáknak tűnő sugárutakká válásának.
Ilyen a jazz. Még a lassú és szomorú és vontatott formái is a felemelkedéshez segítik az embert. Mert a zene emlékszik arra,hogy honnan jött. Az elrabolt és rabszolgasorsra kárhozottaktól. A jazz onnan ered, ahol a humanitás ezerszer volt megtámadva naponta, különböző kínokkal,de legyőzötté soha nem lett. A jazz az Emberek, és a Humanitás zenéje volt, lesz és marad. A jazz-ben mindenki részt vehet, hisz ideológia mentes, a jazz megengedi a szabad áramlatot, a kalandos utakat, s egyben feltölt mindenkit hittel, hogy előre mozduljon, hogy a remény soha ne vesszen el.
Felnőtt emberként egy rákos betegség tesztelte hitem. Nem féltem a haláltól, hiszen az élet részének tartom, de rémülettel gondoltam a gyermekemre, aki egyedül maradhat a világban szülői gondoskodás nélkül. Betegségem alatt számtalanszor folytottam vissza könnyeimet a kilátástalanságtól és egy nap mikor kisfiammal az erdőben sétáltunk, méhecskék zümmögése vett körül bennünket. A fiam utánozni kezdte őket ,,Buzz, buzz, buzz, buzz.” Ez nem más, mint a nyitánya a ,,Zöld Delfin Utca”című jazz darabnak, ami közismert a jazz-et szeretők táborában, de nem három évesek között. A betegségemből felgyógyultam és tudatosult bennem ismét ,hogy a jazz mennyire univerzális, hogy összeköthet embereket még az élet után is. A nagybátyám kincse rám talált és a fiamra is, mintha a világmindenségben találkozónk lenne a jazz segítségével. A világ zaja azóta lehet, hogy idegesítőbb,de én nyugodt maradok és imádság helyett is zenét hallgatok. A jazz embereire gondolok és hiszem,hogy a zenészek és rajongók halhatatlanok.
Írta:Colleen Shaddox
Megjelent a This I Believe sorozatokban
