Közel negyven év után a nagybátyám átgurult bérelt autójával az osztrák-magyar határon. Félt az utazástól, hisz menekültek annak idején, s ez élt emlékezetében. Mikor utoljára ezen a környéken járt, gépfegyverek szabdalták a sarat az árkok tetején. Szüleivel menekültek elöször a németektől, majd az oroszoktól 1944-ben. A papája őszinte ember volt, kérésére,hogy miért menekülnek elmondta: azért, mert otthon kivégzik a törvényt, joga nem lesz senkinek s ez a nagybátyám fejében maradt, erre emlékezett sok sok éven át. Mégis mikor az első magyar falu széléhez ért negyven év után, lekellett álljon az út szélén autójával, mert nem látott. Könnyekkel teltek meg szemei,de nem az emlékek miatt, hanem a magyar szó hallatán.Elérzékenyült. A füben focizó gyerekek magyar kiáltásai valami furcsa, egészen kivédhetetlen ponton találták el, negyven év után elöször s talán utoljára meghatódott. Szívében fellángolt az a jól eső érzés, amit röviden talán úgy lehet megfogalmazni: azonosulás a magyarsággal, amit sem fegyverek, sem számüzetés nem tudott szívéből kiradírozni.
Körülbelül 40 év van köztem és nagybátyám között, különbözőek vagyunk s erről a témáról is talán csak egyszer beszéltünk. Néha úgy érzem azért, mert bolondnak tart. Talán joggal, mert akárhányszor Magyarországon belém rúgnak én mindíg vissza térek. Nem kommunistázok pedig 12 évesen bezártak, intézetbe tettek, rendőrök vertek meg gyerekként azért,hogy bosszút álljanak az apámon és a nagyapámon mert ők nem akartak párttagok lenni. Példát kellett statuálniuk, azt mondták rossz hatással vagyok a környezetemre,már csak azért is, mert amerikai rokonaim vannak. Jogtalan volt, de magam mögött tudtam. Arra gondoltam vannak akik ennél keményebben, többet szenvedtek a sorstól mint én, gondoltam csak kicsit többet kell dolgozzak, hogy ne érintsenek érzékenyen a dolgok, azonosulok, csendben maradok, türök, mint megannyian.
Amerikába érkezve abban a téves hitben voltam,hogy az itteni magyarság tárt karokkal fogad. Nem kellett sok idő, hogy felébredjek, hiszen csak sértegettek. Olyanokat mondtak, hogy vagyunk itt már elegen. A templomban nem kérdezte senki, hogy szükségem van- e valmire, segítségre,csupán azt kérdezték hétről hétre, hogy meddig maradok. A new brunswicki Hungarian American Athletic Club mikor ösztöndíjért folyamodtam tanúlmányaimhoz- elutasított. Azt mondták nem vagyok elég magyar. Mások ezt lefordították nekem, hogy ez úgy értendő, hogy nem vagyok itt született magyar, s főleg nem az alpító tagok rokona, de még csak ötvenhatos sem. Mosolyogva fordítottam hátat nekik azt gondolván majd ezt is elfelejtem. Akkor azt gondoltam, hogy ezek generációs jellemvonások, s majd idővel elmúlnak, de pár év múlva tudomásomra jutott, hogy ugyanilyen dolgokat csináltak már a hatvanas években is. Ami pedig még ennél is irónikusabb,hogy legtőbbjük magyarul írni vagy olvasni sem tud, de büszkén verik a mellüket magyar lobogókba burkolózva, manapság Orbán Viktort ajnározva.
A rendszerváltással pedig, (beleértve az Orbán kormány 4 évét is) még a vak számára is látható, hogy a magyar azonosság egyre jobban a kiszolgáltatottsággal, a kisemmizetséggel jellemezhető. Az emberbe úgy rúgtak bele Orbán úr ideje alatt is, mint most. Orbán úr uralma alatt is létezett, sőt talán erősebben jellemezte a társadalmat a jogtalanság, s ezt személyesen tapasztaltam kormánya ideje alatt, mint amerikai-magyar, kettős állampolgár is. Egy rövid, magyarországi látogatásom végen egy közúti, rutin ellenőrzés által három budapesti rendőr játékává váltam. Az ellenőrzés során az amerikai útlevelem és magyar nevem láttán csínyt eszelt ki a három egyenruhás. Szondáztattak, s noha nem ittam ,a szondát a földhöz vágták és azt kiáltották, hogy ittas vagyok. Elvették az útlevelem, ügyvédet követeltem, de nem kaptam. Vérvételt kértem, amit nekem kellett fizetni, de még egy sebtapaszt sem adtak, mikor akarattal, mint egy disznót böktek meg az ügyeletes orvosék. Jegyzőkönyvet akartak elém tenni, amit nem írtam alá, amin egy egész itallapot soroltak fel, holott én mondtam,hogy nem fogyasztottam szeszes italt. Azt hidtem álmodok, úgy éreztem magam, mint egy nyúl az oroszlán ketrecében. Mindez pár száz méterre a parlament, a törvényhozás házától. Napokat kellett várjak az eredményre, okmányaim elvették, a repülőm lekéstem mire végre meglett az eredmény. Nem találtak alkoholt a véremben, de még csak bocsánatot sem kértek. A több száz dolláros, új repülőjegyem, mint veszteséget elkönyveltem, hisz örültem, hogy szabad vagyok. Levélben tiltakoztam Orbán Viktor miniszterelnöknél. Azt válaszolták,hogy kivizsgáják az ügyet. A rendőröket állitólag bünösnek találták, de az ígért kártérítést soha nem kaptam meg,de ezen az ügyön is túl tettem magam, hisz már magyar azonosulásom imunissá tett annyira,hogy csak elkönyveljem, mint rossz tapasztalatot.
Pár év eltelt azóta, legalább egy tucat magyarországi úttal, kisebb kellemetlenségekkel.
Azonosságom magyarságommal elvehetetlennek bizonyúlt. Az immunitásom a gazemberséggel, a jogtalalnsággal, ami a magyar mivoltommal jár megmaradt. Életcélommá vált, hogy ne felejtsek, inkább emlékezzek mindazokra akik az én életemet, a családom életét, barátok életét, honfitársak életét a semminél is kisebbre próbálták beállitani. Eljött az ideje, hogy mi próbáljuk példát statuálni azzal, hogy a ringben maradunk, nem elfutunk, hanem visszajövünk. Nem erőfitoktatással, hanem joggal, civilizáltan, humánummal hangoztassuk, hogy magyarok maradunk holtunkig még akkor is, ha belénk rúgtak, kiutáltak, kisemmiztek azok, kik hatalmuk mámorában (párttagságtól függetlenül) saját
Amit nem vehetnek el
2009.01.27. 04:39 Tamas Devecseri
Szólj hozzá!
Címkék: publicisztika
A bejegyzés trackback címe:
https://amerikai-magyar.blog.hu/api/trackback/id/tr40905335
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.