A New York és Trenton közötti vasút vonal egyik megállója a newarki nemzetközi repülőtér. New York felé menet itt többen szállnak le, Trenton felé pedig többen szállnak fel. A vasút és a repülőtér közötti utat az utasok egy, csak a terminálok közötti kisvasúton teszik meg és sokszor elegyednek szóba a csatlakozásra várva.
Egy magas, európai vonásokkal rendelkező hatvan év körüli férfi és egy negyven körüli, szintén magas ázsiai férfi ismerkedhetett meg a repülőtér és a vasútvonal közötti tranzitban, hiszen a vonatba való beszállás után egymás mellett foglaltak helyet és beszélgettek. Helyesebben az ázsiai férfi beszélt, az amerikai pedig csak bólogatott és helyeselt. Az európai vonású amerikai miközben többnyire hallgatta az ázsiai férfit, testartásán látható volt a kényelmetlenség és másokon is a vasúti kocsiban. Az emberek felkapták a fejüket arra amit az ázsiai férfi mondott. Elöször dícsérte Amerikát, hogy mekkora nagy és szép ez az ország. Színes országnak nevezte Amerikát éghajlati adottságait tekintve és békésnek azért, mert rengeteg kultúra tud együtt élni itt . Aztán a japános hanglejtésü utas tökéletes angollal az amerikaiakat lustának nevezte, pazarlónak és szó szerint hülyének, hogy csak a mának éltek évtizedeken keresztül. Hihetetlennek nevezte, hogy az emberek mindenért hitelkártyával fizetnek, hogy akkora autókkal járnak dolgozni egyes egyedül, mint egy kis busz és közben nem éreznek büntudatot,hogy szerényebben is élhetnének. Az ázsiai férfiből áradt a szó miközben az amerikai úriember csak vörösödött, de nem szólt vissza, pedig mondhatta volna, hogy elég ebből, én itt élek uram! Tiltakozhatott volna és vitathatta volna az álláspontját a japánnak, esetleg elülhetett volna máshová, hogy jelezze mennyire sértő egy idegentől a fejmosás.Mondhadta volna hogy mi nem vagyunk irigyek a világfelé, mikor másnak segítségre van szüksége.Az utasok közül senki nem szólt, mindenki várta a következő megállót. Nekem pedig eszembe jutott a magyar vasút és,hogy ott már hány ember dühödött volna fel ezen az idegenen, ha negatívan beszél vendéglátójáról, Magyarországról. Aztán eszembe jutottak amerikai, munkahelyi tapasztalataim is. Rájöttem,hogy ez egy amerikai tulajdonság. Itt mindennapos a megaláztatás, de senki nem szól vissza. Az emberek nyelnek, legyintenek mert vagy nincs más választásuk vagy nem tartják érdemesnek az egészet egy szópárbajra. Pedig nem könnyü mindent lenyelni. Ha csak az én cégemre gondolok is hallatlan, hogy szó nélkül vagyok csak egy szemlélő. Havonta felvesznek átlag hat embert. Megígérnek olyan fizetést és olyan juttatáskat, melyeken mi a régebbi alkalmazottak csak mosolygunk mikor meghalljuk. Szóval a hatból hat bedől. A régi munkahelyüket ott hagyják, hogy a mi hajónkra szálljanak aztán a cég egy vagy két hónap múlva talál egy indokot, vagy megsem indokolja, hogy miért de az új embereket leépíti. De kegyetlen módszerrel. Hagyják nekik a napot végig dolgozni és félórával a müszakuk vége előtt egy biztonsági ember kíséretével kitessékelik őket az ajtón. Próbálnának ilyet csinálni otthon! Kapnának olyat a szakszervezetektől, hogy be is csukhatnának. Volt akit betegsége miatt küldtek el, volt akit egyértelmüen a bőrszíne miatt, persze a pár perces késését vágták az íllető fejéhez mint elbocsájtásának indokát. De még ebben az esetben is az úriember megtartotta hidegvérét és mosolyogva csomagolt. Egy mexicói hölgynél már más volt a helyzet, ő kiabált és mutogatott, s bennem is tornyosul az igazságtalanság dühe, de lehet, hogy már én is diplomataként, mosolyogva távoznék, ha elküldenének pedig magyar vagyok,olyan aki könnyen felrobban.Viszont amerikai szemmel nézve vitába szállni és forrongani fölösleges, itt az ember inkább rögtön keresi a másik, járható utat.
