A suli elkezdődött, gördülékenyen, ami a beiratkozást illeti. Egy telefon volt csak és már is tudtuk,hogy hová kell menni a fiúval. New Brunswick sokak szerint már régen nem az ami volt. De hogy is értelmezheto ez? Tulajdonképpen nagyon egyszerüen: átformálódott a város képe, a város demográfiai felépítése. Régen, vagyis európai mércével vizsgálva tegnap, még a város tömve volt Magyarokkal, de erre már csak elvétve emlékeznek néhányan. Azóta hemzseg a város a Dél-Amerikai bevándorlóktól ,igy már előre sejtettük,hogy a gyerek a kissebbséghez fog tartozni a kissebbségen belül. Hiszen a latinok szerte az USA-ban megkülönböztetettek, az elnyomottak státuszának a tulajdonosai.
A városi iskolák igazgatóságának hatalmas épületében angol teszten esett át a mi kis, Magyar barátunk. Maga a hely is zengett a dallamos, Spanyol ajkúaktól. A “Signore” megszólítás a hivatal képviselőitől ekkor még mosolyt csalt arcomra, ami azóta lassan lefagyott az arcomról. A teszt után kedvesen tájékoztatott az osztályvezető, hogy az ötödik osztálynak, sőt az egész városnak lesz az ékessége ez a Magyar gyermek. Rá is mutatott a hölgy a falon lógó, színes statisztikára ,ami más és más nemzeteket ábrázolt, arra célozván,hogy az egyszem Ukrán gyermek mellett ott fog díszelegni mégegy európai ország, a Magyar, s annak képviselője. Nem mondanám, hogy meghatódtunk, inkább meglepődtünk, hiszen körülbelül tizenöt más nemzet volt a listán. Azon nemzetek kilenvennyolc százaléka pedig messze áll mind az európai, mind az amerikai kúltúrától. Kíváncsiságunk fokozódott, és egyben meg is könnyebültünk, hogy a fiút a gettós állami iskoláktól távoli Lincoln iskolába sorolták be, ami Brunswick egyetemi része mellett található. Szóval vállat vontunk.Gondoltuk nem árt a gyereknek egy kis kúltúrális edződés, jobb megismerni és tanulni más emberek szokásaiból.
Azóta a sráccal együtt edződünk mi is naponta. Amíg a gyerek élvezi az új oktatási rendszert a magyarországihoz képest, rendszerint mi csak lélegzetért kapkodunk vele. Például a minap úgy jött haza,hogy képzeljük el nem lesz zene óra egy darabig, mert a nyolcadikosok megverték a zene tanárt. Nem örültünk. Családunk a Mézga család földkörüli útját teszi meg naponta. De amíg ott Mézga Aladár volt a vezető pozicióban, itt, ha az iskoláról van szó akkor csak a mi Magyarországról frissen érkezett gyermekünknek van fogalma arról, hogy mi is tötrténik valójában. Legalábbis a gyerek úgy viselkedik, mintha ezek természetesnek mondható dolgok lennének. Az osztályfőnök mellett egy tanársegéd tevekenykedik a kb. tizennyolc fős osztály nebulóival. De mit is csinálnak? Azt kell mondanom, hogy játszanak. Órarendjük nincs. Kaptak három könyvet amiből egy hónap alatt az első lecke végéig értek el. A testnevelés óra váratlanúl éri a gyermekeket, amikor lecipelik őket a tornaterembe, hogy ott utcai ruhában ugrándozzanak negyven percig, s azután visszatérjenek a terembe átizzadt ruhájukban tanulni. Ha matekoznak az az otthoni első osztályos anyagnak megfelelően történik. Hangsúlyozom ötödikben!Kis összeadás, és elvétve szorzás. Angol óra úgy egy héten egyszer van, míg spanyol szinte minden nap. S ez az ami főleg sziven üt, hiszen Amerikában vagyunk ahol a hivatalos nyelv az angol, nem a spanyol. Ráadásul ha valami tájékoztatót adnak vagy küldenek haza az mindíg spanyol nyelven van, s így egyedüli vigaszunk az, hogy amennyire a gyerek magtanul Spanyolul az év végére, fog annyit tudni angolul is, talán. Viszont addig is csak az okozhat neki kihívást,hogy nap mint nap hordozhatja a nehéz iskolatáskát a hátán azzal a néhány könyvvel melyekből, ha jól számolom a havi egy leckével eljutnak majdnem a tananyag feléig a tanév végére. Hát kérem, igen, tiszta röhej, de ez is Amerika.
